Csak 1 maradhat.

Elképesztően jó érzés lehet valami olyat alkotni, amilyet még senki sem csinált előtted. Ehhez nem feltétlen kell zseninek lenni, elég ha csak meglátunk valamit egy műfajban, amit eddig más nem tudott. Pont így érezhetett Takami Koushun, mikor ’99-ben megírta a Battle Royale-t (meg persze Fukasaku Kinji is, aki 1 évre rá meg is rendezte). Igen, tudom hogy rengetegen hasonlítják William Golding A legyek urájához a könyvet, de azért mégsem ugyanaz a kettő. Mindenesetre mindketten megkapták filmadaptációikat, és végül is nekünk ez a lényeg.

A Battle Royale a japán Shiroiwa gimnázium harmadikos osztályának története. Egy új rendelet szerint minden évben kiválasztásra kerül 50 gimnáziumi osztály, akiket a kormány elrabol, egy szigetre szállít, majd arra kényszeríti őket, hogy öljék meg egymást, míg csak 1 diák marad talpon. És lényegében ez is történik. 

Bonyolult? Nem. Egyedi és baromi király nézni? Nagyon is.

(Persze akik jártasabbak Japán politikai rendszerében, azok tudják, hogy ennél egy kicsit többről van szó. Én nem tartom magam annak, így erről nem is nagyon írnék.)

A diákok megkapják véletlenszerűen összeválogatott felszerelésüket, majd gyors névsorolvasás után szétszóródnak a szigeten, és kezdődhet is a vérengzés. Rengeteg karaktert ismerünk meg viszonylag elég rövid idő alatt, akiknek a nevét ugyan nehéz megjegyezni, ez korántsem ront változatos személyiségeiken. Érdekes látni, hogy vannak akik szinte el sem hiszik ami történik velük, egyszerűen egy viccként tekintenek az egészre. Aztán persze vannak, akik inkább a saját életüket választják ha kell, vannak akik bármit megtennének azokért akiket szeretnek, de van a szigeten pár egészen profi játékos is. Unalmas perceknek nem igazán van hely.

Alakítások terén mondhatni felemás a felhozatal, vannak egészen kiemelkedő szereplőink, és vannak egészen felejthetőek is, de ők többnyire elég gyorsan kiesnek a küzdelemből. A gyerekek mellett egy tanár is jelentős figyelmet kap a filmben, egyfajta negatív karakterként, egy a regénytől eltérő háttértörténettel megfűszerezve. Na igen, itt-ott hozzácsaptak a filmhez pár új mellékszálat, melyek többé-kevésbé működnek. Inkább kevésbé.

Ami viszont nagyon jó ebben a filmben, hogy van lelke. Talán még kicsit több is, mint a regénynek. A néző teljesen át tudja érezni, mit is élnek át a szigeten fogva tartottak. Aggódunk értük már az első perctől kezdve. Abban a pár percben mikor tényleg boldogok, minket is átfogó melegség tölt el. Ehhez pedig gyönyörűen asszisztálnak különböző klasszikus zenedarabok, meg persze a film remek soundtrackje is.

Semmiképpen sem mondanám, hogy a Battle Royale jobb, mint az alapjául szolgáló regény (olvassátok!), de mindenképpen érdemes megnézni, ha nem riadtok el egy kis vérfürdőtől. Hihetetlenül nagy hatású filmről beszélünk, ami nem csak Tarantino Kill Bill-jét érte el, hanem mára már a videójáték ipart is teljesen megreformálta. Quentin Tarantino egy 2009-es videóinterjúban azt nyilatkozta, a Battle Royale a kedvenc filmje az elmúlt 17 évből. Kell ennél jobb ösztönzés?

Történet: 4/5

Karakterek: 4/5

Alakítások: 3/5

Operatőri munka: 3/5

Színhelyek/Díszletek: 5/5

Zene: 5/5

Írta: Peti

Ha szeretnétek még hasonló jellegű híreket és kritikákat olvasni, kövessetek be minket Facebookon is!